Vadfajok enciklopédiája
Fogoly
Perdix perdix (Linnaeus, 1758). Eurázsia megművelt síkságainak állandó tyúkalakú madara, az összes madárfaj közül az egyik legnagyobb fészekalj birtokosa, amely az európai mezőgazdasági síkságok faunája hanyatlásának jelképévé vált.
Nem tévesztendő össze a vörös fogollyal (Alectoris rufa), amely más nembe tartozik — lásd a Vörös fogoly szócikket —, sem a kövi fogollyal (Alectoris graeca). A betelepítésre szánt tenyésztett madarakról lásd az eladó szürke fogoly oldalt.
Leírás
A fogoly zömök tyúkalakú madár, testhossza 29–31 cm, szárnyfesztávolsága 45–48 cm, testtömege 350 és 450 g között van, átlagosan 400 g körül.[1][5] Tollazata rejtőszínű, a megművelt földekhez illeszkedik: arca és torka vörhenyes, nyaka és melle szürke, finom hullámos rajzolattal, háta szürkésbarna és csíkozott, oldalait gesztenyebarna harántsávok díszítik, vörhenyes farka felrebbenéskor jól látható.[5] A kifejlett hím mellének alsó részén patkó alakú, vörösesbarna folt látható; ez a jegy a tojónál hiányzik vagy kisebb, de az ivarok elkülönítésére nem teljesen megbízható, mert egyes idős tojók szinte teljes patkót viselnek.[1][6] Az ivar meghatározásának legbiztosabb bélyege a szárnyfedők és a vállfoltollak mintázata: a tojónál ezeken a tollakon világos középső sáv húzódik, amelyet harántsávok kereszteznek — ez az úgynevezett „lotaringiai kereszt” minta —, míg a hímnél csak a középső sáv látható, harántsávok nélkül.[6] A sárgásbarna, csíkozott fiatal madár első ősze során veszi fel a kifejlett tollazatot.[5]
Rendszertan és szisztematika
A fajt Carl von Linné írta le 1758-ban Tetrao perdix néven, majd átsorolták a Perdix nembe, amelyet a francia zoológus, Mathurin Jacques Brisson hozott létre 1760-ban: ez a nemváltás magyarázza a zárójelet a szerző neve körül az érvényes névben, Perdix perdix (Linnaeus, 1758), amely tautonim, azaz a nemi név és a faji jelző azonos.[2] A Perdix egyszerűen a fogoly latin neve, amely maga az ógörög perdix szóból ered.[3] Az egész eurázsiai elterjedési területen általában hét-nyolc alfajt ismernek el, amelyek nyugat–kelet irányú átmenetet alkotnak.[4] Közülük három érinti Franciaországot: a P. p. perdix, az északi és keleti síkságok törzsalakja; a sötétebb és vörhenyesebb P. p. armoricana nyugaton (Bretagne, Normandia); valamint a P. p. hispaniensis, a Pireneusok hegyi foglya, amely genetikailag jól elkülönül, és önálló természetvédelmi egységként kezelik.[4][6] A Perdix nemnek csupán két további faja van, mindkettő ázsiai: a daur fogoly (P. dauurica) és a tibeti fogoly (P. hodgsoniae). A vörös fogoly és a kövi fogoly a külön Alectoris nembe tartozik: a fogoly tehát nem a vörös fogoly egy változata, és a két faj nem hibridizálódik.[4][11]
Protonim és tautonim
Tetrao perdix Linnaeus, 1758 — a Brisson által 1760-ban felállított Perdix nembe sorolták át, így jött létre a Perdix perdix tautonim.[2]
Etimológia
Perdix, a fogoly latin neve, az ógörög perdix szóból átvéve.[3]
A Perdix nem
Csupán három faj: P. perdix, P. dauurica és P. hodgsoniae. A vörös fogoly és a kövi fogoly az Alectoris nembe tartozik.[4]
Elterjedés
A fogoly természetes elterjedési területe a mérsékelt övi Európa nagy részére kiterjed — a Brit-szigetektől és Franciaországtól Dél-Skandináviáig és a Balkánig —, és Oroszország és Kazahsztán sztyeppéin át egészen Közép-Ázsiáig nyúlik.[4][13] Franciaországban a faj nagy vonalakban az ország északi felét népesíti be: a síkvidéki állomány zöme a Párizsi-medencében, Pikárdiában, Champagne-ban, Beauce-ban, Normandiában és északkeleten él, míg a Pireneusokban — a hispaniensis alfaj — és a Központi-hegység néhány magaslatán reliktum hegyvidéki állományok maradtak fenn.[1][6] Ez az elterjedés szinte kiegészíti a vörös fogolyét, amely az ország déli kétharmadára korlátozódik.[1][11] Természetes elterjedési területén kívül a foglyot a XX. század fordulóján sikeresen betelepítették Észak-Amerikába, főként magyarországi madarakból — innen helyi neve, a „Hungarian partridge” —, és ma Dél-Kanada és az Egyesült Államok északi részének nagy gabonatermő síkságain él.[4][8]
Élőhely és táplálkozás
A fogoly szorosan kötődik a nyílt mezőgazdasági tájakhoz: gabonatermő síkságokhoz, mozaikos szántókhoz, parlagokhoz, lucernásokhoz és alacsony sövényekkel tagolt ligetes tájakhoz. Állandó madárként egész évét néhány tíz hektáros, szűk életterületen tölti, ezért nagymértékben függ a helyi élőhely minőségétől.[1][6] A táj állandó elemei — füves sávok, útszegélyek, sövények, mezsgyék — fészkelőhelyet, fedezéket és táplálékot nyújtanak neki; ezeknek a tagosítással és a táblák megnagyobbításával járó eltűnése hanyatlásának egyik elsődleges oka.[6][7] A kifejlett madarak táplálékában a növényi eredetű rész dominál: gabona- és gyommagvak, pázsitfüvek és pillangósok levelei, a meleg évszakban gerinctelenekkel kiegészítve.[1][13] A csibék ezzel szemben első két-három hetükben szinte kizárólag rovarevők: levéldarazsak álhernyói, levéltetvek, futóbogarak és sáskák adják táplálékuk zömét, és a sussexi vizsgálat megállapította, hogy a csibék túlélési aránya közvetlenül e rovarok táblaszegélyekbeli bőségét követi.[7][8] Ez a táplálkozási kapcsolat teszi a foglyot a megművelt síkságok ökológiai állapotának elismert indikátorává.[7][12]
Szaporodás: Európa legnagyobb fészekalja
A téli csapatok a tél végén felbomlanak, és a monogám párok február–márciusban alakulnak ki.[6][13] A fészek egyszerű, a talajba kapart mélyedés, száraz fűvel bélelve, sövényben, füves szegélyben vagy magas kultúrában elrejtve.[1][6] A májusban lerakott fészekalj figyelemre méltó: átlagosan 15–17 tojás, olykor több mint 20 — az összes madárfaj közül az egyik legnagyobb fészekalj.[1][6] A kotlás, amelyet egyedül a tojó végez, 24–25 napig tart, a hím pedig a közelben őrködik; a kelések június közepétől július közepéig tetőznek.[1][13] Ha a fészek elpusztul — kaszálás, ragadozók, vihar miatt —, gyakori a kisebb pótfészekalj.[6] A fészekhagyó csibék a kelést követő órákban elhagyják a fészket, és mindkét szülő vezeti őket; kéthetes koruk körül kezdenek röpködni, és a következő tél végéig a kifejlett madarakkal együtt, a családi csapatban maradnak.[6][13] Ezt a kivételes termékenységet igen magas elhullás ellensúlyozza: a talajon lévő fészkek pusztulása, a csibék hideggel, esővel és rovarhiánnyal szembeni érzékenysége, valamint a ragadozók miatt a szaporodási siker évről évre erősen ingadozik — és ez szabja meg az állományok dinamikáját.[6][7]
Viselkedés és csapatos élet
A fogoly csapatokban él: a nyári családi csoport — a szülők és az év fiataljai — egész ősszel és télen együtt marad, olykor fészekalj nélküli kifejlett madarak is csatlakoznak hozzá, így tíz-húsz madárból álló csoportok alakulnak ki.[6][13] A csapat reggel és este a talajon táplálkozik, a táplálkozóhelyen szorosan együtt marad, éjszakára pedig körbe húzódva, fejjel kifelé pihen, ami javítja a ragadozók észlelését.[13] Megzavarva a fogoly hamarabb felrebben, mint a vörös fogoly, amely inkább a talajon futva menekül: felrebbenése zajos, repülése alacsony és gyors, íves szárnyakkal végzett siklásokkal tagolt, vörhenyes farka jól látható, és legfeljebb néhány száz méter után ér véget.[5][11] A hím alkonyatkor hallatott, rozsdás nyikorgásra emlékeztető, kéttagú hívása — amelyet gyakran „kirr-ic”-ként írnak át — messzire hallatszik a síkságon, és tavasszal a párok felmérésére szolgál.[5][6]
Éjszaka körben
A csapat a talajon, körbe húzódva, fejjel kifelé alszik, hogy jobban észlelje a ragadozókat.[13]
Fogoly vagy vörös fogoly?
A két franciaországi fogolyfajt gyakran összetévesztik, pedig sem nemük, sem világuk nem azonos. A vörös fogoly, az Alectoris rufa (Linnaeus, 1758), valamivel nagyobb (32–34 cm) és sokkal színesebb: korallvörös csőr és szemgyűrű, feketével szegett fehér torok, vörhenyes, fekete és fehér harántsávos oldalak.[11] A fogoly kisebb, fakóbb, vörhenyes arccal, szürke mellel és a hímnél patkó alakú mellfolttal.[1][5] Élőhelyeik alig fedik egymást: a vörös fogoly a déli kétharmad száraz, napos élőhelyeit foglalja el — garrigue-okat, domboldalakat, szőlőket —, a fogoly az északi fél gabonatermő síkságait és mérsékelt övi ligetes tájait, valamint a pireneusi hegyvidéki állományokat.[1][11] Menekülési viselkedésük is eltér: a vörös fogoly hosszan fut, mielőtt felrebbenne, a fogoly határozottabban kel szárnyra.[5][11] Mivel külön nembe tartoznak, nem hibridizálódnak — ellentétben a vörös fogollyal és a kövi fogollyal, amelyek az Alectoris nemen belül kereszteződhetnek.[4][11] A Vörös fogoly szócikk a másik fajt részletezi; a tenyésztett madarakról a GIBIS külön oldalt szentel a tiszta francia törzsű szürke fogolynak.
Státusz, hanyatlás és vadgazdálkodás Franciaországban
Világszinten a fogoly az IUCN Vörös Listáján a Nem veszélyeztetett (LC) kategóriába tartozik óriási elterjedési területe miatt; Franciaország fészkelő madarainak 2016-os Vörös Listája ugyanezt a kategóriát adja.[9][10] Ez a besorolás azonban az európai madárvilág egyik legsúlyosabb hanyatlását takarja: a nyugat-európai állományindexek a XX. század közepe óta több mint 90%-kal estek vissza — ezt az összeomlást G. R. Potts munkái már az 1980-as években dokumentálták, és a sussexi vizsgálat, valamint az országos számlálóhálózatok folyamatosan követik.[7][8] Az okok ismertek és rangsorolhatók: a táblaszegélyek rovarainak eltűnése a gyomirtó és rovarölő szerek hatására, ami éhezésre ítéli a csibéket; a táj állandó elemeinek (sövények, mezsgyék, füves sávok) elvesztése a tagosítással; a ragadozók, amelyek hatása az egyszerűsödött tájakon nő; valamint a júniusi időjárási viszontagságok, amelyek a fiatal fészekaljak számára kritikusak.[6][7][8] Franciaországban a faj vadászható marad, és az OFB, valamint a vadászszövetségek aktív vadgazdálkodást folytatnak: tavaszi párszámlálások és nyári csapatmintavételek, vadgazdálkodási tervek, élőhely-fejlesztési szerződések (köztes kultúrák, füves sávok, etetés) és célzott kutatási programok, köztük a 2017-ben indult PeGASE program, amelynek célja a síkvidéki állományok visszaesésének megértése.[1][12] Az elszigetelt és genetikailag elkülönülő pireneusi hispaniensis állomány külön nyomon követésben és sajátos gazdálkodási rendben részesül.[6] A felhalmozott tapasztalat egy irányba mutat: a fogoly helyreállítása mindenekelőtt az élőhely és a rovarforrás helyreállításán múlik, a kihelyezések pedig csak olyan területen lehetnek sikeresek, amely ismét befogadóvá vált.[7][8][12]
A Pireneusok foglya
A hegyvidéken elszigetelt hispaniensis alfajt önálló természetvédelmi egységként követik nyomon és kezelik.[6]
A GIBIS-nél
A GIBIS 1951 óta tenyészt szárnyasvadat Chatte-ban, Isère megyében, és tiszta francia törzsekből származó, keresztezés nélküli fogoly-tenyészállományt tart fenn. Ezeket az északi fél síkságain és ligetes tájain történő betelepítésre és vadászatra szánt madarakat az eladó szürke fogoly oldalon mutatjuk be; a foglyok gyűjtőoldal a három tenyésztett fajt hasonlítja össze, az állományerősítő műveletek elveit pedig a betelepítés oldal részletezi. Ez az enciklopédikus szócikk független ezektől az oldalaktól: a vadon élő fajt, biológiai jellemzőit és státuszát mutatja be, kereskedelmi szándék nélkül.
Családi tenyészet 1951 óta
Szárnyas- és apróvadtenyésztés Chatte-ban, Isère megyében.
Tiszta francia törzs
Keresztezés nélkül fenntartott fogolyállomány: lásd az eladó szürke fogoly oldalt.
Betelepítés
Az állományerősítő műveleteket a betelepítés oldal ismerteti részletesen.
Hivatkozások
- ↑Office français de la biodiversité (OFB), „Perdrix grise (Perdix perdix)” fajlap, ofb.gouv.fr, megtekintve 2026-ban.
- ↑Brisson M. J., *Ornithologie, ou Méthode contenant la division des oiseaux en ordres, sections, genres, espèces et leurs variétés*, Párizs, 1760 — a *Perdix* nem létrehozása.
- ↑Jobling J. A., *The Helm Dictionary of Scientific Bird Names*, Christopher Helm, London, 2010.
- ↑Madge S. & McGowan P. J. K., *Pheasants, Partridges and Grouse*, Christopher Helm, London, 2002.
- ↑Oiseaux.net, „Perdrix grise (Perdix perdix)” adatlap, megtekintve 2026-ban.
- ↑Bro E., *La Perdrix grise : biologie, écologie, gestion et conservation*, Biotope Éditions, Mèze, 2016 (francia nyelvű).
- ↑Potts G. R., *The Partridge: Pesticides, Predation and Conservation*, Collins, London, 1986.
- ↑Game and Wildlife Conservation Trust (GWCT), „Grey partridge”, gwct.org.uk, megtekintve 2026-ban.
- ↑BirdLife International, *Perdix perdix* adatlap, az IUCN veszélyeztetett fajok vörös listája, 2018-as értékelés.
- ↑UICN France, MNHN, LPO, SEOF & ONCFS, *La Liste rouge des espèces menacées en France — Chapitre Oiseaux de France métropolitaine*, Párizs, 2016.
- ↑Office français de la biodiversité (OFB), „Perdrix rouge (Alectoris rufa)” fajlap, ofb.gouv.fr, megtekintve 2026-ban.
- ↑PeGASE program (Perdrix grise, agrosystèmes et environnement), OFB / FNC / megyei vadászszövetségek, indult 2017-ben.
- ↑Cramp S. & Simmons K. E. L. (szerk.), *The Birds of the Western Palearctic*, II. köt., Oxford University Press, Oxford, 1980.
Lásd még
Galéria
Lásd még
Olvasson tovább
Ez a szócikk a GIBIS vadfaj-enciklopédiájának része; a GIBIS 1951 óta tenyészt vadat Chatte-ban (Isère). A fajjal vagy tiszta francia törzsű szürke foglyainkkal kapcsolatos kérdésekre csapatunk telefonon vagy e-mailben válaszol.