Vadfajok enciklopédiája
Fácán
Phasianus colchicus Linnaeus, 1758. Tyúkalkatú madár, amelynek eredeti, szakadozott elterjedési területe a Kaukázustól a Távol-Keletig húzódik; Nyugat-Európába már a római korban betelepítették, és a francia vadászterületek legismertebb síkvidéki madarává vált.
Nem tévesztendő össze a vörös fogollyal (Alectoris rufa), amely szintén síkvidéki tyúkalkatú madár, sem a királyfácánnal (Syrmaticus reevesii), amely más nembe tartozó faj.
Leírás
A fácán nagy testű tyúkalkatú madár, amelyet erőteljes ivari kétalakúság jellemez. A hím teljes hossza 75–89 cm, a tojóé mindössze 53–62 cm: a különbség javát a farok adja, amely a kakasnál mintegy ötven, a tojónál csak mintegy húsz centiméter hosszú.[5] Szárnyfesztávolsága 70–90 cm, átlagos testtömege a hímnél 1,2 kg, a tojónál 0,9 kg körüli.[5] A hím feje és nyaka mélyzöld, sötétkék irizálással; arcán élénkvörös bőrlebenyek ülnek, amelyek a korral fejlődnek, a fültájék fölött pedig két kis sötét tollpamacs, amely „kis füleket” alkot.[5][6] Teste a vörhenyes bézstől a sötét gesztenyebarnáig terjedő meleg árnyalatokban játszik, irizáló fényekkel, hosszú, lépcsőzetes, bézs alapszínű, barnán sávozott farokkal.[5] A kakas csüdjén sarkantyú van, amelyet a territoriális küzdelmekben használ.[5][6] A tojó ezzel szemben rejtőszínű, bézs alapon sötéten mintázott, irizálás nélküli tollazatot visel – ez a földi kotláshoz alkalmazkodott álca –, szeme sárga, körülötte vöröses folttal.[5]
Teljes hossz
A hímnél 75–89 cm, a tojónál 53–62 cm.[5]
Farok
Lépcsőzetes, a kakasnál mintegy ötven, a tojónál mintegy húsz centiméter hosszú: lényegében ez adja a két ivar közötti méretkülönbséget.[5]
Szárnyfesztávolság és testtömeg
70–90 cm szárnyfesztávolság, az átlagos testtömeg a hímnél 1,2 kg, a tojónál 0,9 kg körüli.[5]
A tojó tollazata
Bézs alapon sötéten mintázott, irizálás nélküli: a földi kotláshoz alkalmazkodott álca.[5]
Rendszertan és alfajok
A fajt Carl von Linné írta le 1758-ban a Systema Naturae tizedik kiadásában; a teljes szerzői megjelölés tehát Phasianus colchicus Linnaeus, 1758.[1][2] A tyúkalakúak (Galliformes) rendjébe és a fácánfélék (Phasianidae) családjába tartozik.[2] Mintegy harminc alfaját írták le, amelyeket elsősorban a hímek tollazati bélyegei és a földrajzi elterjedés alapján határoltak el; ezeket alaktani hasonlóság és biogeográfiai rokonság alapján öt csoportba vonták össze.[4][3] Ez a földrajzi változatosság egyetlen fajon belül rendkívül nagy; Európában az eltérő eredetű madarak ismételt kibocsátásai messzemenően elmosták ezeknek az alakoknak a határait, és a mai vadászati állományok régóta tartó keveredés eredményei.[3] A „sötét fácán” végül nem alfaj: a faj melanisztikus mutációjáról van szó, amelyet a 20. század elején figyeltek meg fogságban, azóta pedig szelekcióval tartanak fenn. Tenyészetekben gyakori, a vadonban viszont igen ritka.[17]
P. c. colchicus (Linnaeus, 1758)
A kaukázusi törzsalak – Grúzia, Azerbajdzsán, Irán északnyugati része. Teljesen hiányzik róla a fehér nyakgyűrű.[3]
P. c. torquatus (Gmelin, 1789)
Kelet-Kína. Kifejezett fehér nyakgyűrű: ezt az alakot telepítették a legnagyobb tömegben eredeti elterjedési területén kívülre.[3]
P. c. mongolicus (Brandt, 1844)
Közép-Ázsia, a Tien-santól a Balkas-tóig. Fejlett fehér nyakgyűrű és fehér nagy szárnyfedők.[3]
var. tenebrosus – a sötét fácán
Tenyésztésben rögzített melanisztikus mutáció, nem alfaj; a természetben nagyon ritka.[17]
Elterjedés és egy betelepítés története
A fácán természetes elterjedési területe szakadozottan húzódik a Kaukázustól Kelet-Kínáig.[5][3] A fajt betelepítették Európába, Észak-Amerikába, Új-Zélandra és Hawaiira, ahol közönségessé vált.[5][3] Fajjelzője Kolkhiszra utal, arra az ókori tájra, amely a mai Nyugat-Grúziának felel meg, és amelyet a Phasis folyó – a mai Rioni – szel át.[7] A madár legkésőbb az i. e. V. század óta jelen van Görögországban; a római Itáliából elsőként Plinius, Statius és Martialis említi az i. sz. I. században, és onnan terjedhetett tovább a Birodalom többi része felé.[8] Yeomans (2025) arra a következtetésre jut, hogy a fácánt a rómaiak telepítették be Nyugat-Európába, ahol azután a középkorban tömegesen tenyésztették élelmezési célra.[9] Nagy-Britannia esetében árnyaltabb a kép: Poole (2010) csak kevés olyan római kori lelőhelyet sorol fel, ahonnan fácáncsontok kerültek elő, ezek is többnyire magas rangú települések, ami inkább luxuscikként való behozatalra, mintsem meghonosodásra utal; a szász korból a maradványok még ritkábbak, és aligha van jele a római Britanniában megtelepedett költőállományoknak. Az, hogy a faj nem sokkal 1066 előtt vagy inkább a normann hódítás után honosodott-e meg, szerinte nyitott kérdés marad.[8] Yeomans végül megjegyzi, hogy a gondozott fácánokon nem végeztek erőteljes tenyésztői szelekciót, mivel a vadászati ágazat éppen ellenkezőleg arra törekedett, hogy testi és viselkedésbeli jegyeikben a vadon élő madarakhoz közel tartsa őket.[9]
Élőhely és táplálkozás
A fácán igen változatos élőhelyeket foglal el, síkvidéken és középhegységben egyaránt, de kerüli a zárt erdőket, a száraz területeket és a magashegységet.[5] A szélfogókkal tagolt szántókat, a gyepeket és a mocsárszegélyeket keresi, azaz azokat a mozaikokat, amelyek egyszerre kínálnak fedezéket és táplálékot.[5] Franciaországban a Francia Biodiverzitási Hivatal a part menti és átmeneti élőhelyeken, a vizes élőhelyeken (mocsarak, tőzeglápok), a nyílt élőhelyeken (gyepek, szegélyek, fenyérek) és az erdős élőhelyeken (erdők, ligetes legelők, sövények) jelzi jelenlétét, az ország egész területén, a nagy tengerszint feletti magasságú vidékeket kivéve.[10] Tápláléka mindenevő, túlnyomórészt növényi: magvak, gabonafélék, friss hajtások, rügyek, gyümölcsök és bogyók, kiegészülve gerinctelenekkel – meztelen csigákkal, földigilisztákkal, hangyatojásokkal, hernyókkal, szöcskékkel, lárvákkal.[5] A csibék és a növekvő fiatalok főként gerincteleneket fogyasztanak, mielőtt öt-hat hetes koruk táján lényegében növényi táplálékra váltanának: a rovarok elérhetősége tehát közvetlenül meghatározza a fészekaljak túlélését.[5]
Szaporodás és életciklus
A fácán poligín: a kakas territóriumot védelmez, és több tojót gyűjt maga köré.[5][6] A nászjáték során a hím körbefut minden egyes tojó körül, a felé eső szárnyát leeresztve, farkát megdöntve és arclebenyeit felduzzasztva.[6] A fészek egyszerű, sekély, a talajba kapart mélyedés, amelyet gallyacskákkal, fűvel és hajszálgyökerekkel bélel, és magas növényzetben rejt el.[5] A fészekalj 8–14 fényes, olívabarnászöld tojásból áll; a költési időszak márciustól augusztusig tart, április–júniusi csúccsal.[5][6] A kotlás az utolsó tojás lerakásától számítva 23–25 napig tart, és egyedül a tojó végzi, a kakas nem vesz benne részt.[5][6] A csibék fészekhagyók: a kelés után azonnal elhagyják a fészket, és követik anyjukat. Már 12–14 napos korukban képesek rövid repülésre, valódi repülésre azonban csak 8–11 hetes koruk között.[5] A feljegyzett legnagyobb élettartam fogságban 27 év[16] – ez tenyésztési adat, amelynek semmi köze a természetben ténylegesen elért, ennél jóval rövidebb élettartamhoz: Nagy-Britanniában egy rádiótelemetriás vizsgálat, amely 1990 és 2003 között hat területen mintegy 450 fészket követett nyomon, a fészkek összesített túlélését mindössze 10%-ban állapította meg.[11]
Fészekhagyó csibék
A kelés után azonnal elhagyják a fészket; 12–14 naposan rövid repülés, valódi repülés 8–11 hetes kor között.[5]
A fészkek túlélése
Mintegy 450, adóval felszerelt tojók által épített fészek nyomon követése 1990 és 2003 között hat brit területen: a fészkek összesített túlélése 10%.[11]
Viselkedés, repülés és hang
Látványos felrebbenése ellenére a fácán mindenekelőtt gyalogos madár: „inkább gyalog menekül, mintsem hogy felrepüljön, hacsak nem kényszerül rá igazán”.[5] Nappali tevékenységének java a talajon zajlik, éjszakára viszont a madarak rendszerint felfáznak, azaz fákra telepszenek.[5] Repülése erőteljes, gyors és egyenes vonalú, de mindig rövid: nem tartható fenn sokáig a madár nagy testtömege és szárnyainak kis felülete közötti aránytalanság miatt, felrebbenése pedig igen zajos.[5] Sebessége utazórepülésben 43–61 km/h, ragadozó általi üldözés esetén pedig eléri a 90–95 km/h-t is.[6] Az erő és a teljes állóképesség-hiány e párosítását a tyúkalkatúak izomélettana magyarázza: repülőizmaik csaknem kizárólag gyors, glikolitikus, anaerob módon működő rostokból állnak.[15] Ami a hangját illeti, a kakas territoriális kiáltása erőteljes „hraah hraah”, amelyet hangos szárnycsapkodás kísér; a riasztóhang kemény, rekedt „ko-KOK”, a felrebbenést pedig gyors „kuk-uk, kuk-uk” kíséri.[5][6] A fészkeket a rókák és a varjúfélék veszélyeztetik, amelyek önmagukban a nyilvántartott ragadozási esetek legalább felét adják; a fiatalokat ragadozó madarak és menyétfélék zsákmányolják.[11][6] A ragadozók gyérítése sokat nyom a latban: a fészekragadozási arányok szignifikánsan alacsonyabbak azokon a területeken, ahol ez a gyérítés intenzív, mint ott, ahol gyenge.[11]
Védelmi helyzet és vadgazdálkodás Franciaországban
A fácán az IUCN vörös listáján a 2016-os értékelés szerint a nem fenyegetett (LC) kategóriába tartozik: világállománya igen nagy, az állománytrend viszont csökkenő, anélkül hogy a visszaesés elég gyors lenne magasabb besoroláshoz.[12] Franciaországban az ONCFS kifejezetten „nem őshonos madárnak” minősíti a fajt: jelenléte egymást követő betelepítések, majd kibocsátások eredménye.[14] Az országos vadászati terítéket a 2013–2014-es idényre 3 064 219 madárra becsülték (95%-os megbízhatósági tartomány: 2 815 905 – 3 312 534), ami a legnagyobb mennyiségben elejtett síkvidéki, helyben maradó apróvadfajjá teszi.[13] Ezt a terítéket túlnyomórészt tenyésztett madarak adják, a természetes állományok tavaszi létszámát 2008-ban mintegy 200 000 kakasra becsülték.[13] Az elejtések főként Nouvelle-Aquitaine, Hauts-de-France, Centre-Val de Loire, Occitanie és Auvergne-Rhône-Alpes régiók között oszlanak meg.[13] A természetes állományok kezelése a territoriális kakasok áprilisi, hangjuk alapján történő számlálásán vagy a téli beszállóhelyeken való számláláson, valamint a szaporodási siker becslésén alapul, amelyet tojónkénti fiatalok számában fejeznek ki: egy jó év meghaladja a tojónkénti 6,5 fiatalt, egy rossz év 5 alatt marad.[14] A kizárólag kakasokra irányuló szelektív lövés, amelyet „a faj ivari kétalakúsága tesz lehetővé, és a fácán poligám életmódja indokol”, jól szemlélteti, hogyan alapozza meg a madár biológiája közvetlenül a gazdálkodás módját.[14] Az OFB a francia állománysűrűségek 2008 és 2018 közötti alakulását összességében kedvezőnek írja le.[10]
IUCN-státusz
Nem fenyegetett (LC), 2016-os értékelés; a világállomány trendje csökkenő.[12]
Franciaországi vadászati teríték
A 2013–2014-es idényre becsült 3 064 219 fácán, a síkvidéki, helyben maradó apróvadfajok közül az első.[13]
Természetes állományok
Mintegy 200 000 kakas 2008 tavaszán: a teríték java tenyésztett madarakból származik.[13]
Szaporodási mutató
Jó évben több mint 6,5 fiatal tojónként, rossz évben kevesebb mint 5.[14]
A GIBIS-nél
A GIBIS 1951 óta működő vadtenyészet az Isère megyei Chatte-ban; a fácánt a vadászterületek visszatelepítésére és a vadászat céljára állítják elő. A webhely alábbi oldalai a tenyésztett madarakat és a hozzájuk kapcsolódó gyakorlatot mutatják be, e cikk enciklopédikus keretein kívül: vadászfácánok az általános bemutatáshoz, FAISAN PUR CHASSE® a házi vonalhoz, növendék fácánok a nyári kibocsátásokra szánt fiatal madarakhoz, sötét fácán a fentebb leírt melanisztikus változathoz, kínai fácán a torquatus csoport nyakgyűrűs alakjaihoz, fácántojás a keltetőtojás-ellátáshoz, valamint fácántenyésztés a tartástechnológiai kérdésekhez.
Références
- ↑Linné C., *Systema Naturae*, 10. kiadás, Stockholm, 1758 — a *Phasianus colchicus* eredeti leírása.
- ↑ITIS, *Report: Phasianus colchicus*, TSN 175905, Integrated Taxonomic Information System, hozzáférés: 2026.
- ↑Madge S. & McGowan P. J. K., *Pheasants, Partridges and Grouse*, Christopher Helm, Londres, 2002.
- ↑Liu Y., Liu S., Zhang N., Chen D., Que P., Liu N., Höglund J., Zhang Z. & Wang B., „Genome Assembly of the Common Pheasant Phasianus colchicus: A Model for Speciation and Ecological Genomics”, *Genome Biology and Evolution*, 11. évf., 12. sz., 2019, 3326–3331. o.
- ↑François J., „Faisan de Colchide (Phasianus colchicus)” fajlap, Oiseaux.net, 2019.
- ↑„Faisan de Colchide”, Oiseaux-birds.com, fajlap, hozzáférés: 2026.
- ↑CNRTL, *Trésor de la langue française informatisé*, „faisan” szócikk (etimológia), hozzáférés: 2026.
- ↑Poole K., „Bird Introductions”, in O'Connor T. & Sykes N. (szerk.), *Extinctions and Invasions: A Social History of British Fauna*, Oxbow Books, Oxford, 2010, 156–165. o.
- ↑Yeomans L., „Zooarchaeology of Managed, Captive, Tame, and Domestic Birds: Shifts in Human–Avian Relationships”, *Journal of Archaeological Research*, 33. évf., 4. sz., 2025, 587–628. o.
- ↑OFB (korábban ONCFS), „Le faisan commun”, Éclairages sorozat, 2019. április, hivatkozási szám: DOC00070236.
- ↑Draycott R. A. H., Hoodless A. N., Woodburn M. I. A. & Sage R. B., „Nest predation of Common Pheasants Phasianus colchicus”, *Ibis*, 150. évf., 1. kiegészítő szám, 2008, 37–44. o.
- ↑BirdLife International, *Phasianus colchicus* fajlap, az IUCN veszélyeztetett fajok vörös listája, 2016-os értékelés.
- ↑Bro E., Guitton J.-S., Ponce F. & Aubry P., „Estimations des prélèvements des espèces de petit gibier sédentaire de plaine en France pour la saison 2013-2014”, *Faune sauvage*, különszám, ONCFS/OFB, 2019. december.
- ↑Mayot P., „Gestion cynégétique du faisan commun : tendances actuelles”, *Faune sauvage*, 274. sz., ONCFS, 2006. december.
- ↑Butler P. J., „The physiological basis of bird flight”, *Philosophical Transactions of the Royal Society B*, 371. évf., 1704. sz., 2016, 20150384. cikk.
- ↑AnAge, *The Animal Ageing and Longevity Database*, *Phasianus colchicus* szócikk, Human Ageing Genomic Resources, hozzáférés: 2026.
- ↑„Faisan obscur (Phasianus colchicus tenebrosus)”, Ornithomedia.com, 2019. december 2.
Lásd még
Galéria
Lásd még
Kérdése van a fácánnal kapcsolatban?
A GIBIS 1951 óta tenyészt vadat az Isère megyei Chatte-ban, és válaszol a fácán biológiájával, tenyésztésével és kibocsátásával kapcsolatos szakmai kérdésekre.